A magyar szürke szarvasmarha története ezer szállal kötődik nem csak a magyarság, hanem szinte egész Európa múltjához. Évszázadokon keresztül a magyar szürke szarvasmarha volt a fejlett Nyugat húsforrása. Nem véletlen, hogy a történelmi Magyarország és főuraink (pl. Thököly, Batthyány, Nádasdy, Zrínyi, stb.) exportbevételének szinte teljes egésze marhakereskedelemből származott. Történeti források szerint évente 100-200 ezer vágóállat hagyta el lábon a magyarországi legelőket, és érkezett Auspitz, Velence, Bécs, Passau, Regensburg, Augsburg, Nürnberg, München, Strassburg, stb. vágóhídjaira. A környező hegyekben született jószágokat a magyar Alföldre hajtották és azok ott híztak vágósúlyúra, majd a dunántúli gyűjtőhelyek várták a tinókat, hogy Bécs vagy Velence irányába indulhassanak a folyók menti dús legelőkön. A széles hajtó utak szinte az egész országot átszövik. A jószágok és hajtóik pihentetésére csárdák, szekérállások, itató- és legelőhelyek láncolata alakul ki az utak mentén.


A hatalmas gulyákat nem csak hajcsárok, hanem kereskedők, üzletemberek, sőt művészek is kisérték. A hajtó út mentén termékek, népszokások, hagyományok, kultúrák találkoztak és cserélődtek. A magyar szürke tenyésztésével, kereskedelmével és feldolgozásával párhuzamosan megerősödtek, illetve kialakultak kézműves mesterségek (szíjgyártó, bőrös, nyerges, kötélverő, kerékgyártó, csizmadia, tímár, szűcs, fésűs, gombkötő, szűrszabó, gubacsapó, szaru- és csontfaragó, szappanfőző, csengő- és kolompkészítő, bocskoros, bognár, kovács, kosárfonó, kalapos, kádár, pintér, fazekas, csutorás, pipás, gyékény- és szalmafonó, stb.).

Azonban a dicsőséges évszázadoknak vége szakadt. A tejelő típusú marhafajták megjelenésével a marhahús fogyasztása a nyugati világban csökken és ennek következtében a magyar szürke kereskedelme is jelentősen visszaesik. Ekkor marhafélénk a hazai igavonásban mutatja meg páratlan teherbíró képességét és a szélsőséges körülményekkel dacoló szívósságát. A második világháborút követő robbanásszerű gépesítéssel nemcsak az igavonásból, hanem a köztenyésztésből is szinte teljesen kiszorul.

Csupán néhány hortobágyi állattenyésztőnek és gulyásnak köszönhető, hogy a fajta elkerüli a kipusztulást, s magvát adhatja egy kipusztulással veszélyeztetett háziállatfajta - Európa (s talán a Világ) egyik - legsikeresebb megmentési programjának. Emblematikus marhafélénk veszélyeztetett állatfajtóból újra haszonállattá vált. Ma az ország teljes területét lefedő, több mint kétszázötven tenyészetben 7 ezer tehenet számlálunk és az állományok összlétszáma 20 ezer körüli.

Azzal, hogy az ország szinte minden szegletében újra találunk szürke marha tenyészetet, egyre többször halljuk az egykori nagy állathajtó utak feltámasztásának szándékát. Sokan megmosolyogják ezt az ügyet és "marhaságnak" tarják, mert az aszfaltozott utakon masírozó jószágok képe jelenik meg előttük. Holott ezek az utak inkább szimbólumok. Miért is?

  • Mert történelmi gyökerük évszázadokat sző át, azaz "nem kell kitalálni".
  • Mert felhívják a figyelmet a legeltető állattartás és a régi magyar háziállatok jelentőségére.
  • Mert behálózzák az egész országot, közvetlenül vagy közvetve minden település kapcsolódhat hozzá.
  • Mert átnyúlva az országhatárokon az anyaországot összekapcsolják az elve(szte)tt területekkel.
  • Mert országokat átszelve, összekötnek nemzeteket.
  • Mert összefűzik a legtávolabbi helyszínek napi programjait, rendezvényeit, kiállításait, helyi termékeit, gasztronómiai-, kézműves- és kulturális hagyományait, az alföldi csárdákat és a hajdú emlékhelyeket, stb.
  • Mert feltételezi az együttműködést a legkülönfélébb helyszínek és szakemberek között, pl.: egyedi ajánlatok, vagy kiadványok összeállításában, marketingben, új rendezvények szervezésében, stb.
  • Mert más tematikus utakat is egybe kapcsolnak, például: borút, pálinkaút, sajtút, tormaút, só út, postaút, palóc út stb.

Mert más országok, más nemzetek a hajtó utakra már sikeres idegenforgalmi programokat szerveznek, miközben jószáguk sincs, "csak" a mi múltunkat újra felfedező történelmük és remek helyi közösségeik, akik képesek együttműködni a vendégéjszakák számának növelése érdekében.

Összegezzük. Igen, szimbólum. S tudunk élni vele?

A lehetőséggel ki hogyan tud élni, erről szólnak az alábbiak.

Az idén júliusban a németek Augsburgban szerveztek konferenciát az európai marhahajtó utakról (Oxenweg). Aki ott volt megismerkedhetett az előadások révén a tematikus utak európai hagyományaival, a húsfogyasztási szokásokkal, a hajtó utak térképi, helyi ill. földrajzi nevekben való megjelenésével, a Leaderhez fűződő kapcsolatokkal és nem utolsó sorban a hajtó utak bajorországi turisztikai szerepével. Azt hiszem ez utóbbi előadáson lepődtünk meg leginkább, hiszen az Oxenweg a hatodik leglátogatottabb turisztikai attrakció Erzsébet (Sisi) királyné útja - Gödöllőtől Münchenig - mögött. Nem véletlenül, hiszen már ötödik éve mélyítik a köztudatban a marhakereskedelemmel kapcsolatos történelmi ismereteket és annak napjainkig ható üzeneteit.

A tematikus úthoz szabadon lehet csatlakozni. Néhány fős szakértői kör fogadja a hajtó utak menti települések jelentkezését s dönti el a kapcsolat megalapozottságát. Mi is végig jártunk néhány helyszínt. A tovaszaladó patakok és így a vágóhidak, mészárosok, bőrcserzők városát, Augsburgot. A még fellelhető - s mára kerékpárúttá vált, de ökörrajzos kövekkel jelölt- útszakaszokat s az azok menti kápolnákat, ökörlegelőket és itatókat, az ökörmenüt kínáló archaikus fogadókat, csapszékeket, ökörhúst, ökrös pálinkát és csak helyi portékákat áruló kisebb boltocskákat,... szüli napokon fellépő tarka ökrökön lovagoló overálos parasztfiúkat. S láttunk beszédes tájékoztató táblákat, valamint a magyar marha történetét és a turisztikai lehetőségeket taglaló füzetecskét. Hazafelé pedig hosszasan hallgattunk...

Szeptember második felében németek és osztrákok érkeztek hozzánk. Sokan nem is jártak még Hortobágyon, pedig elképesztő vehemenciával képviselik a magyar szürke hajtásának nemzeteket összekapcsoló ügyét. Végre elértek ide, s leesett az álluk a látottaktól.

Itt tudták meg, hogy Hortobágy meghatározó szerepet vállalt és vállal a magyar szürke megmentésében, megőrzésében és fenntartásában. Nálunk a gyepek nem aprózódtak fel, az állatlétszám bővült, a pásztorság az ország más részéhez képest fiatalodott és megerősödött. A jószágállomány és a pásztorság megerősödésével állandó bemutató hely létesült Mátán és Tornyi-dombon, valamint szürke marha fajtatörténeti kiállítás is nyílt. Kialakult az állattartási- és pásztorhagyományokra épülő ünnepek (Kihajtási ünnep, pünkösdi Pásztor ünnep: gulyások versenyével, lovas napokkal és pásztortánc versennyel, Hídi-vásár, Magyar szürke bikavásár, Pásztor advent) egész sora. A jószágállomány bővülésével megerősödött a kézművesség is, amellyel a kézműves udvarban és a környező településeken is találkozhatnak a látogatók. Hajdúsági és Bihari pásztornóták lemeze vagy hortobágyi vonatkozású irodalmi válogatás is segíti az érdeklődőket. A nagy hajtó utak menti csárdák e térségben még állnak, néhányuk még üzemel is. Sőt a Nagycsárdában a régi magyar haszonállatok húsából készülnek az ételek. A vendégek helyben vásárolhatnak húst vagy szalámit. Szakácskönyvek egész sora segíti a régi haszonállatok húsából sütött-főzött ételek elkészítését. Karnyújtásnyira helyezkednek el azok a nagyobb városok, amelyek történelmében a legeltető állattartás, az állatkereskedelem, az állattenyésztésre épülő kézművesség, az állathajcsárok komoly szerepet kaptak...

A nagy találkozás legszebb eseménye: a három német, öt osztrák és négy magyar Leader csoport együttműködési megállapodást írt alá az "Európa jelentős kulturális és kereskedelmi útvonala, a marha hajtó út megismertetése" érdekében.

Ma Magyarország vágyik egy közös, kikezdhetetlen, szép mesére, ami nem elválasztja, megosztja az embereket és az országrészeket, hanem összeköti és egybe erősíti azokat. Lehet, hogy ez az?

Forrás: Hortobágy.eu

Nemzeti.lap.hu | Néprajz.lap.hu